Valamikor réges régen, a Mátra alján egy kis falucska húzódott meg. Magyarok, szlávok és törökök éltek itt nagy egyetértésben. A falu közepén egy szédítő, meredek sziklalakon csodálatos vár állt. Emberek százai hordták az óriási köveket éveken keresztül a környékbeli lepusztult templomok romjaiból, a vár építéséhez. A faluból egy keskeny ösvényen haladva lehetett megközelíteni a várat. Ezt az óriási építményt som, kökény, bodza, csipke és egyéb bokorerdő szinte teljesen eltakarta. Felfelé haladva a kanyargós hegyi ösvényen, tölgy és fűzfák adtak árnyékot a vár lakóinak, és az erdő lakóinak: a négylábúaknak és a szárnyas állatoknak is. A fellegvár alatt pedig egy kis tiszta vízű hegyi patak ezüstszalagja kanyargott. A tiszta levegő és a szép környezet miatt, egy fiatal török basa beköltözött a várba.

Hamarosan elvette Emesét feleségül, a falu legszebb magyar lányát. Az ifjú pár ezentúl itt élt a várban, nagy boldogságban. Kilenc hónap után, gyönyörű szép lányuk született, akit elneveztek Tarnának. A lányuk nagy szeretetben nőtt növekedett. A cseperedő kislánnyal Emese nap mint nap kisétált a kővárból az erdőn keresztül a patakhoz. A csobogó víz partján bojtorján füvet, lila színű szalmavirágot vagy árvalányhajat gyűjtöttek. Máskor labdáztak vagy csak jókedvűen énekeltek. A szél szárnyra kapta dalaikat és a falu felé sodorta.

A falubeliek ilyenkor felkapták a fejüket, és mosolyogva nyugtázták, hogy boldogok a várban. Egy alkalommal, Emese és Tarna virágot szedtek a víz közelében lévő tarka réten. Egyszercsak a kislány a patak kanyarulatában megpillantott egy csokor különlegesen selymes fényű, hosszú szálú árvalányhajat. Úgy gondolta, hogy édesapjának - akit nagyon szeretett - leszakít belőle néhány szálat. Hadd tűzze a turbánja szélére amit ünnepnapokon szokott viselni.

Egy óvatlan pillanatban a kislány rálépett egy lapos kőre, megcsúszott és beleesett a sebes sodrású patakba. Mire a segítség megérkezett, Tarna elmerült. Emese sírt, sírt, mint a záporerő. Jajveszékelését visszhangozták a hegyek és sziklák. Könnyeit a patak vize gyűjtötte össze.

Mikor a várbeliek és a falusiak megtudták a szomorú hírt, mindannyian odaszaladtak a patakhoz. Amint hullatták a könnyeiket, a kedves kislány miatt, a patak vize egyre jobban megduzzadt. Olyan mély és széles lett a sok belehullatott könnytől, amilyen még soha azelőtt. Ezt a tiszta, sós vízű folyót el is nevezték Tarnának.

A hetekig tartó fekete gyász miatt a falunak pedig Sirok lett a neve.